Könyvajánló: Mary Ann Shaffer & Annie Barrows – Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

“Lehet, hogy a könyvekben valamilyen fészekrakó ösztön munkál, amely igazi olvasóikhoz vezérli őket.”


krumplihejpite-irodalmi-tarsasag.pngÍró: Mary Ann Shaffer & Annie Barrows

Cím: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
(The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society)

Kiadó: Park Kiadó

Kiadás éve: 2018

Oldalszám: 376

Pontozás: 4,5/5


Holdvilágos téli éjszakán az ember összekuporodik a kandalló tüze mellett egy kényelmes karosszékben, magára terít egy pihe-puha takarót és kezében egy bögre teával vagy forrócsokival csak álmodozik. Valami ehhez hasonló érzés volt a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot olvasni.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, bájosnak nevezném. Egyfajta kedves melegség járja át az ember szívét, ahogy olvassa; mintha finoman pislákoló parázs lenne a lapok között, ami halovány fényével még bevonja az ember lelkét, mielőtt végleg kialudna. Kellemesen hangzik, ugye? Pedig nem állíthatom azt, hogy az írópáros minden egyes döntését tapsolva ünnepeltem volna. Volt olyan szála a cselekménynek, ami nekem kicsit csalódást okozott, de a fentebb említett báj valahogy könnyedén kárpótolt ezért.

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság egy levélregény, amely a második világháborút követően veszi kezdetét. Juliet Ashton írónőt levélben megkeresi Dawsey Adams, a csatorna-szigeteki Guernsey-n a háború alatt létrejött irodalmi társaság egyik tagja, és innentől kezdve Juliet és a szigetlakók élete elkerülhetetlenül összefonódik. Levél levelet követ, mígnem végül az írónő elhatározza, hogy ellátogat ismeretlen barátaihoz.

A módszer korlátai miatt én nem mondanám magamat a levél formában tálalt elbeszélés rajongójának, de az tagadhatatlan, hogy a regény témájának és hangulatának átadását ez a forma szolgálja a legjobban. A leveleken keresztül minden szereplő saját egyéniséget nyer, és lehetőséget kap arra, hogy szinte egyenesen az olvasóhoz szóljon. A személyiségek sokasága pedig üdítően hat: Juliet londoni kiadójától a guernsey-i irodalmi társaság tagjaiig, minden egyes szereplő hozzáad valamit a történethez: egy olyan világot teremtenek meg, ami engem talán leginkább Anne Shirley Avonlea-jára emlékeztet. És persze ott van a mű főszereplője, Juliet! Azt hiszem, nem is lehetett volna Lily Jamesnél jobb színésznőt választani arra, hogy belebújjon az írónő bőrébe: már az előzetest megtekintve is látszik, hogy belőle is árad az a bájos szórakozottság és írói lelkesedés, ami Juliettet olyannyira szerethetővé teszi.

“Emlékszem, ahogy a szénapadláson heverve A titkos kertet olvastam, az oldalamon egy kolomppal. Olvastam egy órácskát, aztán kolompoltam, hogy hozzanak egy pohár limonádét. Hutchinsné, a szakácsnő a végén megunta ezt a módszert, és beárult a mamámnak. Ettől kezdve a kolomptól eltiltottak, de a szénában való olvasásról nem beszélhettek le.”

Ami a karakterek sokszínűsége mellett engem még külön megfogott, az a németek méltányos bemutatása volt. A második világháború kétségkívül egy hatalmas trauma volt emberek milliói számára, de úgy gondolom, azzal nem tehetjük jóvá a múltat, ha hirtelen minden akkor élt németet elítélünk és ellenségként festünk le. A tragédiát is az okozta, hogy egy csoportot kollektíven bűnösnek kiáltottak ki, és tudjuk, hogy ez hova vezetett. Szerencsére Mary Ann Shaffer és Annie Barrows odafigyeltek erre, és tartózkodtak a szigetet megszálló németek egyoldalú bemutatásától. Számomra ezzel hitelessé teszik a mondanivalójukat: nem hallgatják el sem a jó tetteket, sem a rosszakat – mindegy, hogy ki az, aki ezeket elkövette.

A németekkel kapcsolatban tehát elvetik a háborús művekben gyakran fellelhető negatív sztereotípiát, de nem hagyhatom szó nélkül azt a területet, amivel a regény számomra veszít egy kicsit a varázsából, ez pedig a romantikus szál. Kövezzetek meg, de a klisékkel engem ki lehet kergetni a világból, és az a regény ezzel vesztette el azt a fél pontot, ami az én szememben a tökéletességhez kellett volna. Aki nem akar spoilert, az kérem, ugorja át a bekezdés következő sorait. Szóval: csak azért mert Reynolds gazdag és amerikai, nem kellene feltétlenül bunkó legyen – és Dawsey Adams, a kedves, olvasott disznótenyésztő pedig nem feltétlenül Juliet lelkitársa. Személyes kedvencem, Sidney Stark meg természetesen szóba sem jöhet, mint vőlegény… na de hagyjuk. Ezen a ponton nekem a regény túl kiszámíthatóan szentimentális volt.

És mégis! Amikor letettem a könyvet, nem arra gondoltam vissza, hogy mi nem tetszett benne. Ez a regény nem is hagyja, hogy morgolódva gondoljon rá az ember. Egyrészt már a címadás is fenomenális, másrészt az írónők csodásan ötvözik az emlékek fájdalmasságát a frenológia és Oscar Wilde leveleinek szórakoztató rejtelmeivel, és mindezt bebugyolálják a guernsey-i levegőből és a helyiek meleg szívének kedvességéből szőtt köntösbe. Aki pedig még a romantikus szálat is szeretni fogja, az nem talál majd semmi kivetnivalót a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságban.

 

Ti olvastátok már a regényt? Esetleg láttátok a filmadaptációt?
Szívesen olvasnám a véleményeteket a kommentek között.

 


* A recenziós példányt nagyon köszönöm a Park Kiadónak! *

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s